Gyulai Pál utcai Református Gyülekezet

Budapest, VIII. ker. Gyulai Pál u. 9. Telefon: (06-1) 268-96-12

Vissza a többi prédikációhoz

Jézus hatalma

Az igehirdetés elhangzott 2001. január 21-én, vasárnap, a Gyulai Pál u. 9. imateremben

Zsoltárok 73,21-26

Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat. De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben; a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!


Kedves Testvérek!

Új tanévet kezdünk és hiszem, hogy nemcsak a diákok és a tanárok kezdik ezt az új tanévet egy kicsit másként, hanem ez az egész ország, hiszen sokféle szorongás, félelem, kétség szorítja az emberek lelkét, mindnyájunk lelkét. Ha csak a híreket hallgatjuk, olyan rémületes számokat, statisztikákat hallunk, hogy elszorul a szívünk, és szükségünk van vigasztalásra.

A tegnapi híradásban nagyon megütötte a lelkemet, hogy 8223 tanárnak megszűnt az állása ezzel a tanévvel, és egyharmaduknak van már egy másikfajta munkája, a többieknek még nincs. De hát nem tudjuk, nem tudom, hogy hány orvosnak szűnt meg az állása, hány ápolónőnek; milyen mértékben drágulnak az élelmiszerek, mennyi zűrzavar, bizonytalanság van minden vonalon. Ott van a lelkünkben az a nagy kérdőjel, hogy mi lesz velünk Uram, Isten? Hogyan, mit akarsz cselekedni velünk? Törődsz velünk egyáltalán?

És máris megérkezünk a felolvasott zsoltárhoz, a 73.-hoz, amelyben valaki nagyon őszintén kiborítja a maga keserűségét, fájdalmát. Ászáf, ez a furcsa nevű ember egy templomi énekes, zsoltárszerző volt, hívő, komoly vallásos zsidó ember, aki kiborítja a lelkét, a fájdalmát, a kétségeit az Isten előtt: Uram, Isten miért megy jól a gonoszoknak, és miért olyan nehéz nekünk? ’Én igaz akartam lenni, én tisztán tartottam a szívemet, az életem útját, és lám, mégis azoknak könnyebb, akik nem törődnek Veled, akik nem a Te útaidon járnak.’

Elgondolkoztam azon, hogy már eddig is voltak kétségei sok fiatalnak, hogy: ’minek tanuljak? Miért szerezzek diplomát? Miért tanuljak egyetemen, főiskolán, szerezzem meg a diplomát, ha egyszer úgysem lesz állásom?’ Itt van a sokféle gyötrelem, kétség az emberekben, hogy: érdemes küzdeni, érdemes tanulni?

Mit mondjunk mi erre? Ha igazán, becsülettel válaszolunk, őszinték vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy: hát bizony, nagyon nehéz. A napokban valaki mondta, hogy azért bocsátották el, mert túl sok diplomája van. Azt a pénzt nem tudják neki megfizetni, inkább nem adnak neki állást egyáltalán. Nem kell, mert túlképzett.

Tanuljunk? Érdemes tanulni? Hogyan gondolkodunk a gyermekeink, az unokáink jövőjéről, a családunkról, a kicsinyekről, függetlenül attól, hogy közvetlenül, személy szerint érint-e minket ez a sokféle bizonytalanság, ami most nagyon ránk nehezedett?

Ászáf, ez a vallásos zsoltáríró 2500 évvel ezelőtt ugyanezeket a kérdéseket teszi fel, hogy: Uram Isten, törődsz Te velünk? Vagy azoknak van igazuk, akik azt mondják, hogy nincs Isten, vagy azt, hogy Isten nem látja, hogy mit teszünk, nem törődik vele. Elgondolkozik ő maga is, és azt mondja, hogy: a tények szörnyen igazságtalanok. Nem férnek össze az Isten igazságával. Akkor az Isten nem igazságos? Miért nem avatkozik bele a mi sorsunkba, a mi életünkbe? Miért szenvednek a jók, és miért könnyebb azoknak az élete sokszor, gyakran, akik gátlástalanul kihasználják a lehetőségeket, ügyeskednek, és olyan lehetőségeket is kihasználnak, amik mások kárára vannak?

Gyötrődik az igaz ember, mindig így van ez. Az, aki igazán keresi az Isten igazságát, az nehezebb úton jár. Az valóban többet gyötrődik, mint az, akit nem érdekel semmi, és az élet felszínén könnyedén próbálja a fölét levenni minden dolognak. Miért megy könnyen az istentelenek sorsa? Nem törődik velünk az Isten? És egy érdekes mondatot mond: ’már arra gondoltam, én is úgy beszélek, én is úgy élek, mint ők’. Ez a kísértés ott van minden ember lelkében, hogy: hát lehet, hogy jobb lenne nekem is átállnom arra az oldalra. Hát, ha ez a módi, ez az életnek a megoldása, akkor én is úgy beszélek, mint ők, hasonló leszek hozzájuk. Azokhoz hasonló, akik nem törődnek az Isten akaratával.

Ezt a furcsa kifejezést használja a magyar fordítás, hogy: végül, amikor elmentem és el kezdtem ezen gondolkodni az Isten szent helyén, akkor értettem meg, bizony sikamlós talajra állítottad őket. Mi ez a sikamlós talaj? A pontosabb fordítás azt is jelenti, hogy nemcsak csúszós ez a talaj, amin könnyen el lehet esni, hanem sáros, amibe beleragad a lába az embernek. Beleragadnak a saját álnokságukba, a saját gonoszságukba a gonoszok.

Pillanatnyilag, rövidtávon, lehet, hogy sikeresek. És ez az egyik fontos tanítása ennek a zsoltárnak, hogy lehet rövidtávon gondolkodni, hogy most gyorsan mindent összeszedek, mindent megpróbálok, meggazdagodom, ez a fontos, ez a lényeges. De ez egy nagyon sikamlós, nagyon bizonytalan talaj, amin el lehet csúszni, vagy éppen bele lehet ragadni úgy, mint a mocsárba, amelyik lehúz, és amelybe belepusztulok.

Erre mondja azt a zsoltáros, hogy: elpusztítod őket. Nem, nem az Isten pusztítja el őket, hanem a saját sorsuk. Az az élet, ahogyan élnek. Hiszen – és ez itt a lényeges – a hívő ember, az Istenhívő ember nagyobb távlatban gondolkodik, az Istenre tekint.

Ebben a zsoltárban az a csodálatos, hogy az Isten színe előtt, az Isten szent helyén is meri elmondani magát az ember. Igen Uram, Isten, én küszködöm azzal, hogy higgyek, és hogy nem tudok hinni. Nagy reménységem van, hogy majd Tőled kapok válaszokat, és ugyanakkor kétségbe esem. És azt kérdezem, hogy érdemes jónak lenni? Érdemes tisztának, szentnek lenni? Hát persze, hogy nem úgy vagyunk szentek, hogy erkölcsi tökéletességben élünk, de igyekszünk, szeretnénk, akarunk. Érdemes többre jutni, tanulni, ha egyszer azoknak megy jól, akik nem törődnek semmivel és gátlástalanul csalnak, lopnak, hazudnak, és úgy szereznek maguknak sikert, pénzt, hatalmat, karriert?

A zsoltáros azt mondja: igen, van egy ilyen rövidtávú vonulata az életnek, és lehet, hogy pillanatok alatt felszínre kerül valaki, és földobja a siker. Nézzük meg a TV-sztárokat, a média-sztárokat, milyen gyorsan lehet hírtelen sikeresnek lenni, hírnévre szert tenni! Nagyon könnyen ismertek lesznek emberek, s aztán egyszerre eltűnnek a süllyesztőben. Hova lesznek, mi lesz velük? Elsüllyednek, mint a mocsárban.

Mi, akik itt vagyunk, együtt kérjük az Istentől az Ő segítségét, hogy emberré váljunk, hogy emberek legyünk. A mi értékrendünkben nem az emberi igazságszolgáltatás a fontos, hanem az Istené.

Az Isten egyfelől igazságot is ad, megigazít minket, de még fontosabb az, hogy könyörül rajtunk a kétségeink közben is. Nem az a lényeges, hogy igazságos-e, hanem az, hogy könyörül rajtunk, akiknek fontos, hogy az Ő akaratát cselekedjük, akiknek talán egyszerűen nem is megy az, hogy istentelenül éljünk.

Itt van a zsoltárosnak ez a fontos vallomása, hogy: „már azt gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét”. ’Nem tudom megtagadni azt az örökséget, azt a hitet, amiben elindultam, amit kaptam, amiben reménykedtem. Nem tudok még sem istentelen lenni’. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok rosszat tenni, nem tudok én is hazudni, nem tudok én is néha csalárdul gondolkodni, élni, nem tudok irigykedni, féltékenykedni. Hiszen éppen erről van szó: bűnös vagyok, féltékeny vagyok, irigy vagyok, miért megy jobban másoknak?

Akarom követni az Isten törvényét, és segítségül hívom az Istent. Itt a két miért: Miért megy jól az istenteleneknek? Miért nem tudok én egyenesen élni? És aztán jön a kétfajta válasz.

Először: elgondolkodtam. Az eszemmel próbáltam megérteni: miért? Elgondolkodtam, de akárhogy is gondolkodom, túl nehéz ez nekem, nem értem. Nem értem ezt az értékválságot. Nem értem ezt az elosztását a sikernek és sikertelenségnek. Nem értem az Isten dolgait, nem értem az élet dolgait. Magamat sem értem talán, de másokat sem.

Aki az eszével próbálja megérteni a felséges Isten dolgait, az élet nagy dolgait, az nem biztos, hogy igazságra, vagy feleletre talál, mert az értelem csődöt mond. Az okosságunk nem elég! A tudásunk nem elég!

Ez nem azt jelenti, hogy akkor ne tanuljunk, hanem azt jelenti, hogy gondolkodjunk, tanuljunk, de tudjuk azt is, hogy az ember önmagában nem elég. Az emberi ész, az emberi gondolkodás, a logika, önmagában nem elég. Kell még hozzá Valaki: az Isten. És erre jut a zsoltáros, hogy „végül elmentem az Isten szent helyére”.

Mondhatnám ezt nagyon olcsón, hogy: testvérek, járjunk templomba! Hiszen a zsoltáros is végül a templomban jött rá az igazságra. De hát valóban így van? ’Elmentem az Isten szent helyére, Jeruzsálembe, elmentem a templomba’. Miért? Mi van ott? Ott valami más légkör, ott valami aura veszi körül az embert? Igen, valóban, az Isten gyülekezetében másként gondolkodunk. Nemcsak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is gondolkodunk. Amit az eszünk nem ért meg, ami a logikán túl van, nem alatta, nem helyette, hanem azon túl, azt az Isten szent helyén, a gyülekezetben, egy istentiszteleten, megmagyarázhatatlan módon egyszerre megértem. Nem is az eszemmel, nem is csupán a szívemmel, tehát az érzelmeimmel, hanem egész valómmal.

Talán nem is jó ez a szó, hogy: értem. Egyszerre békességet nyerek, megbékülök az Istennel, megbékülök az életemmel, a sorsommal, az igazságtalan helyzetekkel is úgy, hogy közben keresem, hogy mi az én dolgom és feladatom, hogy igazságosabb legyen ez a világ, annak rendje, berendezkedése. Vagyis itt jutunk el igazán a zsoltár mondanivalójához, hogy: az Isten közelében, a felséges Isten közelében lehet igazán rátalálni arra, hogy milyen ez a világ, és mi a mi feladatunk ebben a világban. Ott lehet megérteni azt, hogy mire való az, ha igazságtalanság történik velem, hogyan tudom kezelni a bajaimat, a csalódásaimat, a kétségeimet, a félelmeimet. Isten Lelke érteti ezt meg velem.

S akkor itt következik a válasz és az ellentéte annak, amiről az előbb így mondta a zsoltáros, hogy: „sikamlós talajon”, bizonytalan sáros, agyagos földön állnak azok, akik istentelenek és belesüppednek. A zsoltáros azt mondja, hogy: „az én kősziklám az Isten!” Micsoda különbség!

Emlékszünk rá, Jézusnak is van egy csodálatos példázata arról, hogy aki homokra, fövenyre építi a házát, annak az árvíz, az eső pillanatok alatt elmossa mindenét. De aki kősziklára épít, az megmarad. Jöhet zápor, jöhet mindenféle viszontagság, az sziklaszilárdan áll.

Hát erről beszél ez a zsoltáros is. „De én” – ezzel vezeti be, és hogyha semmi mást nem is, ezt a két szót vigyük magunkkal erről az istentiszteletről: „de én…”. De én másként, de én az Istennel, de én az Istenre figyelek. De én veled vagyok mindig, de én leszek mindig – ezt mondja az Atya, a tékozló fiú példázatában a nagyobbik fiúnak, aki ott kesereg, ott dühöng, ott kétségeskedik. Mennyire idecseng az is, hogy nem tetszik neki az élet, igazságtalan ez az élet. Miért jó az Atya a gonoszokhoz? És akkor az Isten azt mondja neki, hogy én veled vagyok, te mindig velem vagy, velem voltál, és velem leszel és mindenem a tiéd.

Ezt a jézusi mondatot mondja, idézi ez a zsoltár is: „De én veled leszek mindig, mert te fogod az én jobb kezemet”. Mit jelent ez? Hát persze, az apa, az anya, a szülő, fogja a kezét a gyereknek, és vezetgeti. És vannak az életünkben szakaszok, amikor erre szükség van.

Az Isten nem mindig vezet így. Amikor gyermeki keserűség, gyermeki bizonytalanság van bennünk, akkor szükségünk van arra, hogy fogja a kezünket valaki és kapaszkodjunk. Ez a kapaszkodási ösztön ott van bennünk, hogy fölfelé kapaszkodunk. Igen, fogja a kezünket, kézen fogva vezet. Erről szól az Ószövetségben az a kép is, amikor a próféta azt mondja, hogy: kézen fogva vezetett ki téged. Ezt a népet, Izrael népét a rabszolgaságból. Mert a gyereket kézen kell fogni, és úgy vezetni.

Aztán következik az idő, hogy el kell engedni, hadd menjen egyedül, esetleg tévelyeg is egy kicsit. Akkor éppen lehet, hogy azt is mondja, hogy: ’nem is kell nekem az apa, az Atya, az Isten. Nem kell nekem Isten! Nem tudja az Isten, hogy mi kell nekem, majd én tudom, mi az én dolgom’.

Ismerős talán ez az ember életére jellemző fejlődéstörténet és ezek a mondatok, hogy: amikor kicsi gyermek voltam, akkor úgy néztem fel az apámra, hogy ő mindent tud. Aztán amikor eljött a serdülőkorom, akkor arra jöttem rá, hogy az apám semmit nem tud, és elengedtem a kezét. Mit tudja ő, hogy mi az élet? Aztán érettebb lettem és el kezdtem gondolkodni, és olyan huszonéves koromban rájöttem, hogy azért az apám is tud valamit, ha nem is egészen mindent, de azért sok mindent tud. Negyven éves korom után rájöttem, de jó lenne, ha élne még az apám és megkérdezhetném őt, és tanácsot adna nekem.

Hát valahogy ebben a szakaszolásban élünk mi az Istennel való kapcsolatban is. Van a csecsemőkor, a gyermekkor, amikor fogjuk az Isten kezét, és szükségünk van arra, hogy: ’fogd a kezemet, ne engedd el, vezess!’ Aztán elengedjük az Isten kezét, és az Isten is elenged minket, hogy: menj fiam, és próbáld ki az életet, valósítsd meg a gondolataidat, a vágyaidat, az álmaidat. Aztán, egy idő után, mi magunk keressük újra az Isten akaratát. Amikor kétségben vagyunk, és kétségbe esünk, akkor újra sokszor ezt kérjük, hogy: fogd a kezem, mert nagyon félek! És lehetnek olyan élethelyzetek, amikor így regrediálva, újra a gyermeki kapaszkodás van bennünk, hogy: ’fogja valaki a kezemet!’ S a haldoklónak milyen nagy dolog, ha valaki fogja kezét. Ez a szent kezelés, ez nagyon-nagyon szükséges, sokszor többet ér, mint az orvosi kezelés.

Hát ezt ajánlja a zsoltáríró, ezt a szent kezelést, hogy az Isten fogja a mi kezünket. „Tanácsoddal vezetsz engem, és a dicsőségbe fogadsz”. Igen, ez már túlível az életen és halálon, az örök életre mutat. „Kicsodám van nekem a mennyben?” ’Nincs más, csak az Isten. Ő a kőszikla, és Ő az, akire építhetem az életemet. És kicsodám van nekem itt ezen a földön?’ Lehet, hogy vannak emberek, akiknek fogom a kezét szerelmesen: ’Jaj de jó, hogy megtaláltalak, soha el nem eresztelek’. Aztán mégis, néhány év múlva lehet, hogy eldobjuk egymás kezét. Mennyire tudunk csalódni egymásban is, mi emberek!

Kicsodám van, ha nem az Isten? Az egyetlen biztos pont az Isten, akit nem látunk, nem fogunk, nem tapasztalunk. Az érzékszerveink csődöt mondanak, amikor az Istent keressük. És mégis ez a vége a zsoltárnak, hogy: olyan jó az Isten közelsége. Hogyan érzem én az Isten közelségét? Hogy tudom megtapasztalni, hogy Ő a kőszikla, akire építhetek? Nehéz ezt szavakba önteni, és okosan megfogalmazni, nem is igen lehet. Csak azt tudom mondani, hogy: igen, az igazi biztos örökség maga az Isten. Minden más mulandó. A testem elporlad.

A test elporlad, az egyetlen bizonyosság és kőszikla az Isten, az Örökkévaló, és Őbenne örökkévaló a mi életünk is. Jézus Krisztus feltámadása, megjelenése ad erről nekünk híradást az Újszövetségben. Eltűnik az életünk, e földi létünk, és marad az Isten, mint a valóság, az igazi valóság. A valódi tudás ez tehát, hogy: én az Istennel vagyok, és Ő fogja az én kezemet. Néha valóságosan, szinte érzem, hogy jelen van, néha csak hiszem, néha csak remélem, néha könyörgök: ’jöjj Szentlélek, és vezess engem’.

Az bizonyos, hogy jó, ha járunk az Isten szent helyére, hogy egymástól is kapjuk ezt a megerősítő tudást. Az Isten velünk van mindig. „Én mindig veled vagyok, és te fogod az én kezemet”. Ami még fontos: „gyönyörködöm”. Senki másban nem gyönyörködöm, csak az Istenben, és mindabban, amit az Isten ad nekem ezen a földön, mert gyönyörűség ez a földi élet is az Istenben. Az Isten ajándékokat ad, vezet, erőt ad, vígasztal és arra bíztat, hogy az Ő belé vetet hittel fogjunk hozzá a feladatainknak, és tanuljuk az életet, keressük az Ő közelségét. Ámen!