Várakozók

Adventben általában a várakozásról gondolkodunk. Arról, hogyan várjuk mi Isten szabadítását. Közeledik karácsony ünnepe, ami hangsúlyozottan hirdeti: jön a Messiás, a Szabadító. Megszületett egyszer kétezer éve, és most várjuk, készítjük a lelkünket, hogy bennünk is megszülessen! Most azonban a másik oldalát hangsúlyozom adventnek, ami… Isten várakozása.”

Karsay Eszter református lelkipásztor adventi igehirdetése Isten várakozása felől közelíti meg az „elveszett fiúk” példázatát. „Isten adventje az, hogy várja gyermekei hazatérését. Várja a tékozló fiút, még pontosabb, ha így fogalmazom: az elveszett fiút, sőt az elveszett gyermekeit.” Meditációi folytatják a sort: Isten szeretete felől közelítenek ünnep-váró hétköznapjainkhoz. Így kerül elő az ünnepvárás, lomtalanítás, ünneplés, ajándékkísérő témája, s az advent egyik legégetőbb kérdése: „Hogyan szerethetjük mi Istent?”

És velem ki törődik?

Tele vagyunk ilyen kérdésekkel, amiket okosan, ügyesen elnyomunk, lenyelünk - akkor is, ha családban élünk, akkor meg különösen, ha magányosan -, mert nehéz dolog megosztani ezeket a mély, belső kérdéseket. Feltenni is nehéz, meg hát kinek is? Azt remélem, hogy a végén eljutunk arra a válaszra, amit hívő keresztyénként adok. Kit érdekel az én sorsom, velem ki törődik? Hiszem, hogy Isten törődik velünk. Ez a legfontosabb válaszom minden kérdésre. De amíg erre rájövünk, nem úszhatjuk meg olcsón a választ: keressük, hogy mit is tehetünk mi önmagunkért?
Mi hogyan törődünk magunkkal?