Gyulai Pál utcai Református Gyülekezet

Budapest, VIII. ker. Gyulai Pál u. 9. Telefon: (06-1) 268-96-12

Vissza a többi prédikációhoz

Talán

Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. De mikor azt meglátták a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! És kidobták a szőlőből, majd megölték. Vajon mit tesz most már velük a szőlő ura? Eljön, és elveszti ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak adja.

Lk 20, 13-16

Kedves Testvéreim!

Az év utolsó vasárnapján visszatértem a Bibliaolvasó kalauz szerint néhány nappal ezelőtt olvasott példázatra a Lukács evangéliumából. A gonosz szőlőművesek példázata az utolsó előtti Jézus halála előtt a Lukács evangéliuma szerint. Nem véletlen, hanem Isten Lelkének ihletése, inspirációja Lukács zseniális szerkesztése, hogy az utolsó előtti példázat a halálról szól és az utolsó példázat a feltámadásról. Abban a szadduceusok a maguk cinikus módján egy elméleti abszurd kérdést tesznek fel Jézusnak: mi történik abban az esetben, ha egymás után több házasságot köt egy asszony az elhalt férje fiútestvéreivel – a zsidó törvények szerint –, hogy örökös szülessék. Vajon kinek a felesége lesz az asszony a halála után? Elvileg tehát az a feltámadásról (és annak megkérdőjelezéséről, sőt kifigurázásáról) szól, de Jézus lényegre törően ezt az elvi kérdést is megválaszolja.

A gonosz szőlőmunkásokról szóló példázat nem elméleti, nagyon is valóságos, nagyon is életszerű. A szőlőmunkások valóban megölik az örököst, a gazda fiát, az egyetlen szeretett fiát, akit elküld a szőlőbe. Jézus haláláról szól ez a példázat. A gonoszság a szőlő bérlőiről tehát reális prófécia. Mondhatnánk, Jézus a saját sorsát prófétálja meg ebben a példázatban. Én úgy fogalmaztam meg, hogy ez a példázat olyan, mint egy második teremtéstörténet, egy második teremtés elbeszélés. Így is mondhatom, hogy létértelmező tanítás van benne arról, hogy mi a világ és mi benne az ember élete és egyáltalán mi a dolgunk. S ha innen nézzük, akkor azt a szép képet kapjuk, amit az Ószövetségben használnak a próféták, hogy a világ egy nagy szőlőskert. Isten teremtette szőlőskert. Isten megteremtette a világot, mint egy szőlőskertet és adta az embernek, hogy dolgozzon benne és élvezze a gyümölcseit. Ezt hozzá kell tenni: dolgozz benne és lásd a magad munkájának eredményét. Így mondja ezt a teremtés elbeszélés, hogy az embernek adta, hogy művelje és őrizze azt. Tegyen bele kultúrát, hogy a latin szóra utaljak. Őrizze és művelje, éljen a javaiból és élvezze is - teszem hozzá, mert lényeges, hogy a szőlős gazda csak egy részét kéri a termésnek. Nem azt mondja, hogy tiétek a verejték, enyém a termés, enyém az aratás gyümölcse. Ez abszolút félreértés volna. A kapzsi nagybirtokosnak, a kényúrnak a stílusa az, hogy dolgoztat, utána elvesz mindent. Ez nem erről szól. Ez arról szól, hogy dolgod van ebben a világban. Ne félj ember, hogy nincs mit tenned.

A napokban hallottam valakiről, aki nyugdíjas, egyedül él és nem csinál semmit. Milyen szörnyű lehet az élete! Tulajdonképpen nem biztos, hogy ő maga átéli ezt, hogy szörnyű, de valószínűleg az ürességét átéli. Nem csinál semmit. Nincs nagy nyugdíja, de neki az elég. Nincs az ég egy adta világon semmi dolga azon túl, hogy magát valamilyen szinten ellátja. Eszik, iszik, nézi a TV-t, időnként elmegy egy barátjához kártyázni és ennyi. Ez az élete. Hát élet ez? Erre teremtett minket az Isten? Üres ez az élet így. Nem az a baj, ha valaki nyugállományba kerül, mert legtöbbször nem a fizetésért végzett munka adja a mi életünk értelmét. Ritka az, és Istennek legyen hála, ha úgy alakul valakinek az élete, hogy azt a munkát végzi, azért kapja a fizetését, amit szeret, és amit úgy érez, hogy az Istentől kapott feladata. Mert sok embernél a kettő nem esik egybe. Lehet, hogy van valami munkám, amiért a pénzt kapom, és mellette van feladatom, amit úgy érzem, hogy azt Istentől kaptam.

Elkaptam egy mondatot a rádióból ma reggel, amikor a mentősök szóvivője beszélt arról, hogy Szilveszterkor mennyi dolguk van és milyen különös kaland ilyenkor életeket menteni, amikor mindenki fújja a trombitát, és félmámoros állapotban tántorog, néha akadályozza is a munkájukat. De a komolyabb mondanivalója az volt, hogy ebből nem lehet megélni. Abból, hogy valaki mentőzik, nem lehet megélni. Ez hivatás és a legtöbb hivatásból nem lehet megélni. A hivatás nem erről szól. A hivatás az életemet kitölti, az életem tartalmát adja meg. A munka fizetségéből kell megélni. Így mondta, hogy a legtöbben a mentősök és szolgálatosok között mellékmunkát vállalnak, hogy megélhessenek. Ugyanakkor bíztatott mindenkit, hogy vállaljon önkéntes szolgálatot a Mentőnél. Ez Magyarországon még nem annyira divat, önkéntes szolgálatot vállalni, de ez valóban hivatás: életeket menteni. Ez csak egy példa volt.

Életünk célja és feladata Istentől jön, azt nem az emberek adják. Nem az a lecke, amit mások adnak fel. Azt Istentől kapjuk, és nekünk kell megkeresni. Lehet ez betegápolás, lehet egy szomszéd gondozása. Gyereknevelés vagy szülőkkel való foglalkozás, sok minden lehet. Gyülekezeten belül és túl, közösségek ellátása vagy szórakoztatása, nagyon sokféle lehet. Kinek-kinek meg kell azt keresni. Erre teremtett minket az Isten. A szőlőskert egy példa, példázat. A szőlőskertben igenis verejtékes munka folyik, mégis megvan a gyümölcse és lehet élvezni a gyümölcsét. A kommentárok írják, hogy a szőlőskertben nem kizárólag szőlőt ültettek, hanem másfajta gyümölcsöket is (olajbogyót, sőt gabonát is) azon a vidéken. Sok mindent műveltek és termeltek ott és a gyümölcsét lehetett élvezni. Egy részét, ami az Istennek jár, ami a gazdáé, azt kérte az Isten. És mi történik? A munkások, akik a szólót bérbe kapták és feladatul, vérszemet kaptak. Minél többet nekem, magunknak. Szerezzünk! Elfelejtették, hogy az nem az övék. Hogy ők tartoznak azzal, hogy odaadják, visszaadják, és átadják a gyümölcsét, amin dolgoztak. A szőlő ura küldi a követeket: hadd lássam a gyümölcsöt, hadd élvezzem én is, hadd örüljek veletek együtt, mert hát mi mást jelenthet az, amikor a szőlősgazda kéri a részét. Mi az Isten része? Érezzük, értjük a példázatból, hogy Isten a Teremtő, Ő a gazda és a szőlőskert a világ, a dolgozók, a bérlők pedig az emberek, mi vagyunk. A munka gyümölcse az öröm és mindaz, ami megtermett, amiért hálát lehet adni. Követeket küld. Mi történt? Nem számít – gondolják a szőlőmunkások – távol van, hiszen idegenbe ment. Távol van, nem látjuk, talán már nem is él a gazda. Mi akarjuk megszerezni, mi akarjuk örökölni. Megverik a követeket. A prófétákkal lehet behelyettesíteni a követeket. Megverik és kidobják őket. Hagyjatok minket békén! Mit tesz ekkor a szőlősgazda? Újabb követeket küld, újra megismétlődik, harmadszor is megismétlődik ugyanaz. Kiket megölnek, kiket megsebesítenek. Mit tegyek ezek után? – kérdezi a gazda Isten. És itt derül ki, hogy milyen kifogyhatatlan az Isten türelme, hite és szeretete az ember iránt. – Mit tegyek még? – Nemcsak behajtani akarja a termést, hanem megvizsgálni, hogy mi történt ott a szőlőben. – A meggyalázott követek után mit tehet még az emberekért? Elküldöm szeretett fiamat, talán őt megbecsülik.

A fia a gazdát képviseli, ő az örökös. Őrá majd bizonyára hallgatnak. Ez azt jelenti, hogy a Gazdaisten végtelenül hisz az emberben. Ha eddig nem, majd most. Majd most, éppen most meg fognak térni és mutatják a gyümölcsét, a hálát, a szeretetet, az örömöt, mind annak a gyümölcsét, amit adott nekik, amivel dolgozhattak, amiből élhetnek. Még vár, még van idő, még újabb lehetőséget ad az Isten. Ez történt meg az első Karácsonyon: egyszülött Fiamat adtam, küldtem. Elküldöm, talán most valami megváltozik, most minden más lesz. Még vár az Isten. Hisz az Isten az emberben, de meddig?

Olyan megdöbbentő, hogy erre rímel a szőlőmunkások magatartása is. Mit tegyek? – kérdezi a Gazda. Mit tegyünk? – kérdezik a szőlőmunkások egymás között. – Jön az örökös. Hát ezt meg kell ölni és akkor vége, akkor tovább nem lesz zaklatás, akkor miénk lesz az egész szőlő. – Micsoda ferde, téves gondolkodás! Mert az emberi bizalmatlanságnak, hitetlenségnek, önzésnek és kapzsiságnak sincs vége. Az is kifogyhatatlan, az is határtalan. Nem bíznak az Istenben. Azt hiszik, hogy ők maguk megoldják a dolgot. Miénk lesz a szőlő! Közben visszaéltek javaival, elpusztították már a nagy részét, elfogyasztották az energiát, fölfalták a termést, nem adtak a szegénynek belőle, maguknak akarták. Itt már érezzük, hogy ez allegória a mai világ helyzetére. Mit tegyünk? Most aztán igazán kérdezhetjük. Mit lehet tenni a pusztuló világban? De nem kérnek segítséget, maguk között tanakodnak. Még mindig nem az Istent kérdezik. De meddig nem kérnek segítséget? Hallottam egy viccet, s azt gondolom, olyan buta, mégis annyira jellemző ránk a vicc a dühös kismalacról. A dühös kismalac mindig csak dühöng mindenen, semmi sem jó neki, mindenért haragszik, beleesik egyszer a gödörbe, és ott dühöng a gödör mélyén tehetetlenül. Arra jön a róka, megsajnálja a kismalacot, és azt mondja: Te kismalac! Várj, hozok segítséget! A dühös kismalac azonban dühösen azt válaszolja: Nem várok!

Valahogy ilyenek vagyunk mi, ilyen ostobák, ilyen dühösek. Haragszunk, hogy Isten miért nem oldja meg az életünket, a világ helyzetét, de nem várunk, nem is kérünk segítséget. Dühös és rosszkedvű emberiséggé váltunk, bután viselkedünk. A gőg, a szerzés, a birtoklásvágy dühössé és ostobává teszi az embert. Mit tesz, mit tehet a gazda? Kockára teszi a szeretetét, szeretett Fiát, talán őt megbecsülik. De egyben ez a csodálatos nyitás is. Akár újévi prédikációnak is jó lenne. Talán majd ebben az évben minden más lesz. Talán majd most, ma megváltozik minden. Talán mégis csak megértjük, hogy szeret az Isten, és nem akar rosszat nekünk az, akivel kapcsolatban vagyunk. Olyan sok elrontott kapcsolatunk van, és hiába küldözgetik „a szem csüggedt sugarát” azok, aki szeretnének kapcsolatba kerülni velünk, ha mi nem és nem akarunk megbékülni, mert dühösek vagyunk, mert megharagudtunk valamiért oktalanul vagy okkal. Teljesen mindegy. Ez a „talán” szó gyakran hiányzik az életünkből, hogy nyissunk.

Talán mégis meg lehetne békülni, szeretni, megbocsátani. Kinek mire van szüksége. De megölik őt. Tudjuk Jézus történetéből, hogy a kereszthalál a vége az emberek számára a történetnek. Megölik Jézust azok, akik féltékenyek rá: a papok, a vallásosok. Izrael népe pedig nem fogadta be őt, nem volt számukra hely, amikor megszületett és Jézus számára nem volt hely az emberiség soraiban, még a próféták soraiban sem. Nem volt megfelelő, elviselhető, nem tudták követni őt.

Elveszi a kertet, és másoknak adja – mondja a példázat folytatása. De kik ezek a mások? Elvette a vallást – hogy így mondjam – az Ószövetség történetét elveszi Izraeltől igen és az úgynevezett pogányoknak adja. Kik ezek az örökösök? Az eredeti görög szó meglepő: „kléronomosz”. Ha ezt latinra fordítjuk: klérosz. Mindjárt ismerős, ahogyan mi magyarul mondjuk: klérus. A klérus az örökösök. Azok, akik megöröklik az Isten ügyét, az Isten országát Jézus Krisztustól. A klérus ugye, a papságot jelenti, és ez rosszul cseng a fülünkben. Általában a papságnak is inkább a felső rétegét, az uralkodó osztályt értjük alatta. Ja, a klérus örökölte az Isten ügyét, az evangéliumot? Akkor nekünk ehhez semmi közünk, mert mi „laosz” vagyunk, a nép, a laikusok, akik nem értünk hozzá. De nem így van. A klérus mi vagyunk. Az apostolok nyomán mindazok, akik követik a megölt és aztán feltámadt Fiút, Jézus Krisztust.

A Római levélben ezt olvassuk: „örököstársai vagyunk a Krisztusnak”. Mi is örököstársak vagyunk, „ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt megdicsőüljünk”. Itt már van valami, ami az utat jelzi ahhoz, hogy mi legyünk az örökösök. Könnyű elítélni a gonosz szőlőmunkásokat – mondjuk így – a zsidókat, akik nem értették, hogy ki ez a Jézus. Nem fogadták be őt. Na de mi, mi befogadjuk Jézust. Könnyű ezt hirdetni, de ez nem reális, nem a valóság. Mi sem fogadjuk be Jézust. Mi sem szeretnénk sokszor, hogy Jézus Krisztussal együtt örököljünk. Könnyű elítélni másokat, mert kívülről nagyon jól látjuk mások bűneit. Rosszul sáfárkodtak, nem ismerték fel Jézust. De most már rólunk van szó.

Lehet ez akár szilveszteri kérdés is: mi mit tettünk? Mi milyen munkások vagyunk? Mi milyenek voltunk 2012-ben? Már csak egy nap választ el minket attól, hogy lezárul ez az év. Mi mindig mindent jól csináltunk? Milyen munkásai, teremtményei vagyunk a Gazdának és milyenek leszünk a következő évben? Minket mi vezérel? A „mi hasznom belőle”? Ez az alapvető emberi: mi hasznom abból, ha én most jó vagyok? Mi hasznom van abból, hogy én megbocsátok, a másik meg továbbra is bánt engem? Mi hasznom abból, ha én most jó cselekedeteket hajtok végre? Mi hasznom abból, hogy áldozatot hozok?

Jézus Krisztus egy másik kérdést ajánl nekünk helyette: Mivé válhatok általa? Akár a 2012-ben átélt élmények által, mivé válhatok a jó élmények által? Mit tett velem az a sok jó élmény, a sok boldogság, a siker, az öröm, amit kaptam, mivé tett engem? Változtam én ezek által? Jobb lettem? És ott van a másik oldal: mivé tett engem mások pofonja, a kudarc, amikor nem sikerültek a dolgok, amikor visszautasítottak, amikor csalódtam? Mivé váltam általa? Jobb lettem vagy rosszabb? Megedzett vagy belekeseredtem és dühös kismalac vagy kisember lett belőlem? Mivé tettek engem az élmények, az emberek, akik körülöttem voltak, akik velem együtt éltek, kapcsolatban voltak velem?

Mi hasznom belőle vagy mivé válhatok általa? Ez a két kérdés áll itt egymással szemben. Tegyük mérlegre, melyik a fontos, melyik vezérel minket? Minek legyek én jobb ember, ha úgysem sikerül megváltoztatni a másikat, megváltoztatni a körülményeket? Mivé válhatok általa? Ez a fontosabb, ha visszanézünk, ha mérlegre tesszük az eseményeket. Tehát nem a birtoklás, hanem a létezés maga, az élet maga. Ezért mondtam így, hogy létértelmező tanítás ez a példázat. Nem az, hogy mim van, mit szerezhetek még, hanem mivé válok, mi az élet és az életem lényege. Mert mi történik?

Talán velünk is megismétlődnek azok a dolgok, azok az események, indulatok, amik a gonosz szőlőmunkásokkal történtek. Mert a szőlőskert ura nem angyalokkal telepítette be a szőlőskertet, miután kidobta onnan a régi munkásokat. Embereket tette oda, minket. Olyan embereket, akiket ugyancsak a haszonlesés, a szerzés, az önérdek, az önzés, a gőg és sok minden indulat vezérel, csak éppen nem az angyali, isteni indulat. Jézus tanít minket, hogy mássá legyünk. Jézus mutatja meg, hogy lehet másként is. Utalok újra a két szóra, amit a Római levélben mond Pál apostol: úgy vagyunk mi örököstársak a Krisztusban, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt megdicsőüljünk. Azaz szenvedés és dicsőség együtt. Nem lehet úgy élvezni az életet, hogy ne legyen benne szenvedés, és nem lehet úgy szenvedni, csak szenvedni, hogy ne lehetne benne olyan dicsőség, amit az Istentől kapunk.

Mivé válok a szenvedés által és a szenvedés közben? Ez a kérdés. Az igazi reménysugár és örömhír ebben a példázatban és egyáltalán a Jézus Krisztus ügyében az, hogy az örökséget az igazi örökössel együtt kaphatjuk meg. Vele együtt, Jézus Krisztussal együtt. Ő tanít minket szenvedni és a dicsőséget is befogadni, elfogadni, elnyerni. Ő tanít meg minket igazán hűséggel dolgozni és a jutalmat elvenni és élvezni, vele együtt. Nélküle sivár az élet. Nélküle lehet, hogy nem is látjuk, mi a dolgunk a világban. Ugyan már, nagy szavak: hivatás! Taposómalom ez az élet. Nélküle nem találunk rá épp a lényegre, hogy egy csodálatos szőlőben vagyunk, ami terem – teremne, ha el nem pusztítjuk, ha ki nem vágjuk – ebben a szőlőben dolgunk van. Ha Isten elküldte nemcsak a követeit, hanem a Fiát, Jézus Krisztust, akkor ő még arra is képes, hogy a mi gonosz szívünket jóvá változtassa és, ha jóvá változtatja, vele együtt jók lehetünk, cserélhetünk életet, sorsot. Vele együtt nemcsak szenvedünk, hanem meg is dicsőülünk. Ez valami csuda jó hír. Ezzel lehet tovább menni, erre rá lehet tenni, mint egy mérlegre: hogyan is éltem, mit is gondoltam 2012-ben és hogyan lépek át 2013-ba? Tőle kapjuk az erőt, a reménységet, a szeretetet, aminek nincs vége, ami határtalan. Vele lehetséges a szenvedés mellett a dicsőség is. Áldjon meg minket Isten ennek az évnek utolsó óráiban ezekkel a gondolatokkal, hogy szépen tudjuk lezárni az évet és kezdeni az újat, és reménységgel tekinteni felé. Ámen.