Gyulai Pál utcai Református Gyülekezet

Budapest, VIII. ker. Gyulai Pál u. 9. Telefon: (06-1) 268-96-12

Vissza a többi prédikációhoz

Ki vagy Te?

Az igehirdetés elhangzott 2007. május 20-án, vasárnap, a Gyulai Pál u. 9. imateremben

I. Mózes 45, 5

Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.
Róma: 8; 28

Kedves Testvérek!

Az Ószövetségből most folyamatosan olvastuk a József-elbeszélést, ezeket a család-történeteket. Nagy élvezettel olvashatjuk, hiszen annyira emberi, olyan sok ismerős vonás van bennük, hogy úgy érezzük, hogy a mi család-regényünkről van szó. Még akkor is, ha nem olyan nagy ívű, nagy történet a miénk, mint Józsefé, aki a zsidó Jákób fiaként az Egyiptomi fáraó főembere lett.

Ahogyan említettem az elmúlt vasárnapon is, nagyon emberi az egész történet. Benne van minden, ami a mi emberi életünket jellemzi. A Mózes első könyvének 37. fejezetétől kezdődik a történet, amelynek középpontját József összefoglalóan, tulajdonképpen ebben az egyetlen mondatban sűríti össze. Elmondja, hogy hogyan is látta meg, hogyan is értette meg a maga és az egész család életét. Azt olvassuk az 5. versben, amit felolvastam: „Ne bánkódjatok, és ne keseregjetek amiatt, hogy engem ide – t.i. Egyiptomba – eladtatok, mert azért küldött el engem az Isten előttetek, hogy életben maradjatok.”

Fantasztikus paradoxon ez. Azt mondja József a testvéreinek, akik bosszúból, gyűlöletből, dühből, és indulatból ellene fordultak, és azt mondták több mint 22 évvel korábban, hogy: ’elegünk van ebből az elkényeztetett, iszonyatos, szörnyű bántóan viselkedő testvérből! Ezt ki kell iktatni az életünkből! Öljük meg őt!’ – és rátámadtak. Aztán mégis inkább kútba dobták. Később úgy gondolták, hogy kihúzzák a kútból, és eladják rabszolgának. Gonosz, gyilkos indulattal támadtak ellene, és most József itt azt mondja: „ne bánkódjatok, és ne keseregjetek a miatt, hogy ti eladtatok, mert az Isten küldött el előttetek engem Egyiptomba, hogy ti életben maradjatok.” Máris itt vagyunk a legközepében, a legsűrűjében mindannak, ami az életünkről szól. Úgy lehet igazán jól érteni az életünket, ha értjük, látjuk, tudjuk, hogy mit tesznek az emberek, és ugyanakkor, egy lélegzetre, azt is észrevesszük, és kimondjuk, hogy mit cselekszik az Isten.

Egy másik helyen még jobban kidomborítja ezt a mondanivalót, amikor az 50. fejezet szerint József már így fogalmaz: ’ti ugyan gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten azt felhasználta a jóra’. Ez a lényeg. Az egész József-történetnek ez a lényege, és ez a mi emberéletünknek is. Ez az evangélium az Ószövetségben. Az Isten szabadítása. Az Isten az Ószövetségben is szabadító Isten. Akkor is, ha sok-sok rettenetes történetet, véres harc és háború leírását is olvassuk az Ószövetségben. Ezek mind mellékszálak, zsákutcák – merem ezt állítani – zsákutcái a történelmüknek, a zsidók történelmének. Az alap-mondanivaló az, hogy kicsoda is az Isten? És a válasz az, hogy: az Isten szabadító Isten.

Ez a Mózes II. könyvében különösképpen is hangsúlyossá lesz. A Mózes általi szabadítás a rabszolga-sorsból, az exodus, a kivonulás, az út az Ígéret Földje felé - ez a középpontja az egész Ószövetségnek. És már itt, József történetében érezzük azt, hogy lehet így is nézni az életünket, és ha így nézzük, akkor találunk rá az irgalmas Istenre.

Mert lehet másként is. Lehet keseregni, hogy: micsoda nyomorúság az élet, tele van szörnyűséggel, iszonyattal, hatalmaskodással, ellenségeskedéssel, zsarnoksággal. Sok minden rosszat mondhatunk az életre, de belekeseredik és belepusztul az életünk. A jót meglátni, azt, amit az Isten szabadítása ad, ez az életben maradás lényege.

’Azért küldött engem az Isten, hogy ti életben maradjatok.’ Fantasztikus fordulat ez az egész történetben. Mindenképpen csoda. Ha csak azt nézzük, hogy ez a József, az elkényeztetett gyerek, az apa kedvence, a kis kényes, az árulkodó, aki nem dolgozik, csak hordja-viszi a híreket, és az uralkodásról álmodozik - hova jutott el? Micsoda íve van a történetének! Érdemes az egészet egy lélegzetre elolvasni. Eljut a bölcs, az érett felnőtt korig. Mélységeken át vezet ez az út, persze. Nincs szó itt különösképpen megbocsátásról, és mégis ez a lényege. ’Elengedem.’

’Nem azt nézem, ami rosszat tettetek velem, már egész másként látom a magam sorsát, a magam álmait - amik egyébként fantasztikus módon megvalósultak. De már nem kérkedek, már nem büszkélkedek vele. Már valóban használ engem az Isten, hogy titeket megszabadítson. Nem a magam javára teszem, amit teszek, nem azért, hogy én legyek hatalmas, hanem azért, hogy nektek kenyeret adjak, hogy segítsem az életeteket. Nektek, akik egyébként rosszak voltatok hozzám, de értem már, és megfordult bennem minden. Mert voltam börtönben, voltam mélységben, voltam rabszolga, tudom már, mit jelent élni.’

Egy mozzanatát hangsúlyozom ki most ennek az egész történetnek.

El lehet képzelni, hogy milyen furcsa helyzetbe kerültek ezek a testvérek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy kivel állnak szemben, ki ez az ember, a fáraó első embere, akitől a kenyeret kérik. Ezek a testvérek azt gondolták, hogy József talán már meg is halt a rabszolgasorsban. Vagy ha rabszolga maradt, hát soha többet nem találkozunk vele – a lelküket nyílván nyomta a bűntudat. Ez egyértelmű. Az előző fejezetekből ez kiderül. Azt hazudták az apjuknak, hogy meghalt a testvérük, de ők maguk tizenegyen érezték, hogy valami nem stimmel az életükben.

És el kellett menniük Egyiptomba, mert éheztek, és kenyeret kértek a fáraótól. A fáraó egy főrangú emberével szemben álltak és furcsa trükköket éltek át. Nem értették, hogy mi történik velük, és kezdett egyre mélyülni a lelkükben a bűntudat, hogy: ez talán éppen azért ér minket, mert olyan gonosz emberek voltunk.

Az Isten formálja őket ezeken a furcsa kanyarokon keresztül, hogy ártatlanul vádolják őket lopással, gonoszsággal. ’De hát bizonyára azért ér minket ez a sok gonoszság, mert mi is gonoszok voltunk’. És puhul a lelkük az Isten színe előtt. Ott állnak a fáraó magas-rangú embere előtt, aki egyiptomi nyelven beszél, egyiptomi tolmáccsal, egyiptomi ruhában, s mi történik? Amit felolvastam, az egy hatalmas lelepleződés leírása. Egyszerre megszólal József, mert már nem tudja türtőztetni az érzéseit, kiküld mindenkit a teremből, kiküldi a tolmácsot is, megszólal az anyanyelvén, és azt mondja nekik: „én vagyok József”.

Mi történik? Mi van itt? József leleplezi magát. És ez az a mozzanat, ami nagyon hangsúlyos lett számomra, amire igazán hangsúlyt teszek ebben az igehirdetésben is, hogy időnként rácsodálkozunk egy-egy emberre: kicsoda ez? Időnként rácsodálkozunk önmagunkra: ki beszél belőlem? Ki az, aki ezt érzi? Aki sír, aki nevet? Ki ez az ember, aki bennem így döntött? Akiben a viharok, az indulatok úgy felkorbácsolódtak, vagy aki olyan nagylelkű, elengedő, szeretetteljes tud lenni?

Tulajdonképpen egy életen át játsszuk ezt a furcsa találós kérdést: ki kicsoda? És próbáljuk megnevezni, mert igazából álarcokat hordunk, álruhában járunk, mint ahogyan József, az egyiptomi uralkodóház ruhájában, egyiptomi pozícióban, egyiptomi feleséggel, de valójában - éppen ebben a történetben érződik – zsidó szívvel, héber gyökerekkel. Ő valaki más, nem az, akinek látszik. Nem az, amivé az egzisztenciája, a szorgalma által lett.

Hogyan is alakítja az Isten munkája az embert? Ki vagyok én? Itt az identitás nagy kérdése kerül elő ebben a történetben. Mi megpróbáljuk magunkat, meg egymást elnevezni, kategorizálni, cimkézni: ez az ember a püspök, ez egy lelkész, ez egy katolikus, ez a házmester, ez az utcaseprő. Valamennyire segítenek minket tájékozódni ezek a címkék, ezek a bélyegek, ezek a pozíciók, ezek a nevek, de hát: ki ez az ember? Időnként kilátszik az, aki e mögött a pozíció, vagy rang, vagy cím mögött van.

Az utóbbi napok, hetek, hónapok eseményei úgy megrendítették a közbizalmat. Ha kimondom ezt a szót, hogy „rendőr”, mindenkinek egy dolog jut az eszébe: uniformisa mutatja, hogy ő a rend őre. De hát kicsoda? Egy erőszakos valaki, aki visszaél a hatalmával? Egy pénzéhes ember? Hogyan tudunk mi bízni egymásban, emberek? Hogyan tudunk mi élni zűrzavaros viszonyaink között, amikor senki sem az, akinek mondja magát. Bemutatkozik valahogy valamiképpen, de hát ő az? Ki az? Ki van mögötte? Mi van a palást mögött egy lelkészben? Bizony, sokszor kilátszik. Akinek van füle, az hallja, látja, érzi, hogy örül, sír, boldog, vagy boldogtalan - vagy most éppen rutinból beszél.

Megmutatkozunk mi emberek, csak éppen nagyon kellene figyelnünk, és ha fontos a másik, akkor figyelünk is. Kimondjuk azt, hogy: a gyerekem, az anyám, az apám - és tudom, hogy kicsoda ő? Mondtam egy nevet, de nem tudom igazán, hogy ki is ő valójában. És mondom magamról, hogy én orvos vagyok, én ügyvéd vagyok. Valóban? De, hát ki vagyok én? A bizalom kérdése, az identitás kérdése ez. Bízhatok én önmagamban? Bízhatok a másik emberben? Kiben bízhatok? És itt van a lényege ennek az egész történetnek, amiért érdemes ezt feszegetni, egyetlen valakiben lehet igazán bízni: a Gondviselő Istenben.

Nincs senki más, akiben bízhatunk. Aki becsülettel vizsgálja magát, az rájön, hogy ’én sem az vagyok, akinek mutatom magam még önmagam előtt is, csak az Isten színe előtt derül ki és lepleződik le, hogy ki vagyok’. Persze, ha valaki erőszakosan lerángatja rólam az álarcomat, az álruhámat, akkor védekezem, akkor erőszakosan válaszolok, mert senki nem szereti, ha leleplezik. Az igazi nagy találkozás önmagammal, emberekkel, és magával az Istennel is az, amikor én magam veszem le az álarcot.

Tulajdonképpen rá is kényszerülünk, hogy álarcokat viseljünk, mert különben nem tudnánk elhordozni egymást. Ha mindig őszinték lennének az emberek, azt szinte lehetetlen lenne elviseli, elhordozni erővel. Szinte szükségszerű, hogy belebújjunk különböző szerepekbe, álarcokba.

De a csodálatos, nagy találkozás két ember között, vagy az önmagammal való találkozás, az Istennel való találkozás csak akkor történik meg, amikor leteszem az álarcomat. Hallatlan nagy erő kell ehhez, hogy bemutatkozzam: én vagyok!

Józsefnek, abban a pozícióban már nem volt könnyű letenni az álarcot. Minél nagyobb rangban van valaki, minél többet élt meg, annál nehezebb letenni ezt az álarcot. Mindenkit kiküld, és ott a nagy kockázat: vajon mi fog történni? Óriási, katartikus pillanat. Leveszi az egyiptomi álarcot, és azt mondja: én vagyok József. Bemutatkozik. És a testvérek megrémülnek. Hát persze, hogy megrémülnek. Hát ez lehetetlen! Mi történik itt?

Meg kell gondolnunk, hogy mikor tudjuk letenni az álarcot, mikor kell, és mikor szabad letenni, és valóban megmutatni: ez vagyok. Ilyen vagyok. Kinek merem meggyónni magam? Ki az, aki annyira fontos nekem, hogy odatartom magamat elé: fogadj be, ez vagyok! Mert ebben ez a mozdulat van. Itt vagyok, fogadj el engem annak, aki vagyok! Hát ezt jelenti az, amikor az Isten elkezd dolgozni bennem és rajtam, hogy emberré formáljon.

’Én tehetségtelen vagyok, öreg vagyok, beteg vagyok, ügyetlen vagyok, társtalan vagyok, nem vagyok elég jó valaki másnak, nekem nincs munkám, lehet, hogy azért, mert nem érek semmit’ ’Ki vagyok én tulajdonképpen?’ Ezt először belül, az Istennel kell elrendezni, előtte kell levenni az álarcot, és miután az Isten bemutatott engem önmagamnak, azután tudok bemutatkozni másoknak.

Saját felindulásából, önként mutatkozik be József, mert már nem az uralkodás a fontos. Mert már túljutott ezen, mert az Isten akarata és ügye a fontos, mert tudja, hogy Istenben lehet és kell bízni. Isten az, aki ismer, Ő tudja, ki vagyok. Ő tudja mi a célja és a terve velem. És Ő képes arra, hogy a rosszat felhasználja a jó ügy érdekében. Józsefet igazából a gyökereire emlékezteti a testvérek által az Isten. ’Honnan jöttél? Ki vagy te? Te nem egyiptomi vagy. Te zsidó vagy. Téged az Isten választott ki arra, hogy megszabadítsd a családodat, de az egész népet is ezen keresztül.’

’Ki ez az ember?’ Ezt a kérdést végül is újra, meg újra föltették akkor, amikor a tanítványok látták, hogy Jézus csodákat tesz. Egy nagy ugrással itt vagyunk az Újszövetségben. Jézus ura a szélnek, a viharnak, a tengernek, a betegségnek, az ördögöknek, a gonosz erőknek, a halálnak is. Legyőzi, kiűzi, aztán egyszerre odatartja magát és kiszolgáltatja magát az ellenségeinek. Lehetett Őt elítélni, lehetett csúfolni, keresztre verni.

Jézus nem hordott álarcot. Jézus, az Isten-ember egészen az, akivé az Isten teremtette. Kezdettől fogva. És ez nagy zavart okozott az emberek között. ’Ki ez az ember? Isten, vagy egy gyönge vándor-tanító, akit ki lehet végezni? Egy rabszolga-módon, bűnöző-módon meghaló ember, akit aztán el kell temetni? Egy halott? Aki mégis él. Ki ez az ember?’ Hagyta, hogy megöljék, hagyta az Isten is, hogy megöljék, azért, hogy Isten még nagyobb mondanivalóját hordozhassa ez az ember. Ez az Isten-ember.

A megváltás erejét, a feltámadás üzenetét hozhatta el nekünk és felmagasztalta Őt. Úrrá tette, Urunkká tette Őt, hogy megszabadítson. Íme, itt a párhuzam József története és az Újszövetségi szabadítás között.

„Azoknak, akik az Isten szeretik, minden a javukra van.” Még a bűn is. A saját bűnük és mások vétke, mert az is formál minket. Ezek is a fejlődésünket szolgálhatják, ha értjük, ha megértjük, ha formálódunk általa, ha az Isten előtt elismerjük és elvállaljuk: igen, nyomorult ember vagyok, akinek szüksége van a szabadításra. Akkor átéljük ezt a csodát.

Nem az a kérdés, hogy mit tettek az emberek az életemben, hanem az, hogy az Isten mit cselekszik. És az Isten emberarcúvá, sőt, Isten-arcúvá formál. A Jézus Krisztus ábrázatára segít minket elváltozni, átformálódni, és így leszünk igazán azzá, akivé minket elgondolt eredetileg. Ez a jó hír. Ez az áldott üzenet ebben az egész történetben, de az egész Bibliában is. Az Isten szeretete Isten-arcúvá formál minket. Legyen áldott az Ő neve ezért! Ámen!