Vissza a többi prédikációhoz

Erõsek és erõtlenek

Elhangzott 1996. szeptember 15-én, vasárnap, a Gyulai Pál u. 9. imateremben

Rómaiakhoz írt levél 14:1-8; 15:1-2

Kedves testvérek!

Bõségesen elég anyag van egy prédikációra ebben a két szóban, hogy erõsek és erõtlenek. Pál apostol ketté osztja a római gyülekezetet és azt mondja, hogy vannak erõsek és vannak erõtlenek. Õ magát az erõsek közé sorolja és bizonyára a gyülekezet többsége erõsekbõl állt, de voltak közöttük erõtlenek is; és Pál az erõsek oldalára áll, azért áll az õ oldalukra, hogy figyelmeztesse õket kötelességeikre az erõtlenekkel szemben.

Elõszõr ismerjük meg a történelmi helyzetet és aztán alkalmazzuk azt a mi mostani világunkra. A római gyülekezetben voltak tehát erõsek és erõtlenek. Tudjuk azt, hogy a római gyülekezet többségében pogányokból lett keresztyénekbõl állt össze, de persze voltak ott is zsidók. Találkoztak egymással zsidók és nem zsidók a Krisztus nevében. Úgy is mondhatjuk, hogy két hatalmas kultúra találkozott ebben a gyülekezetben. Latin és a mögötte lévõ évezredes kultúra és a szintén évezredes zsidó kultúra találkozott. Krisztusban egyek lettek, de mind a két tábor hozta magával a kultúrájának az örökségét. Nem is hiba az, hogy hozta magával, nem kellett volna radikálisan törölni mindent, amit ki-ki az elõzetes kultúrájából hozott. Tehát két kultúra találkozott, ütközött és ebbõl bizony adódtak problémák is. Könnyebb volt a pogány keresztyének helyzete, mert azt mondhatjuk, hogy õk igazában légüres térbõl léptek be a kersztyén közösségbe; mögöttük is volt természetesen kultúra, de a vallási élet egyáltalán nem volt eleven, különösen már abban a korban lehanyatlott a régi görög, latin vallási világ, sok isten volt az égben és egyiket sem vették komolyan. Tehát nekik könnyebb volt belépni a Jézus Krisztus gondolatvilágába, mint a zsidóknak, akik mögött ezer éves kiélezett vallásos múlt állott. Elõzetesen zsidók voltak, begyakorolták magukat a zsidó vallásosságba és úgy léptek be a Jézus Krisztus gyülekezetébe, hozták magukkal a zsidó múltat, hagyományokat, sõt hozták a konkrét zsidó törvényeket, étel-, ital-törvényt. És nem tudtak megszabadulni egyszerre azokból a kötötségekbõl, amiket a zsidó vallásuk jelentett kóser étel, nem kóser étel, szabad enni, szabad inni. Közismert, hogy úgy történt annak idején a dolog, hogy a mészárszékekben kimérték a húst, de amikor levágták az állatot gyakori volt az, hogy annak a belsõségeit, -magunk között egy kicsit cinikusan-, a nem használható részét elküldték valamelyik papnak, hogy az oltárán füstölögtesse el, és ilyen módon áldozati állatá lett elvileg ez az állat és tisztátalanná lett az a hús amit a mészárszékekben kimértek. És az a zsidók számára óriási probléma volt. Nem úgy volt, hogy bement egyszerüen a hentesüzletbe és kért egy kiló húst, hanem hát, bizony a lelkiismeretét foglalkoztatta, hogy hátha ennek az állatnak is valamely részét elfüstölögtették égõ áldozati oltáron és akkor tisztátalan. Szabad nekem tisztátalan állatnak a húsából ennem? Hát a válasz egyértelmû volt: Nem szabad. Ezért mondja Pál, hogy az egyik, a szabad, az erõs nyugodtan eszik bármiféle húst, a másik, az erõtlen inkább zöldségfélét eszik. Biztonság okáért inkább vegetáriánus koszton éltek a zsidók, hacsak nem a saját kóser szabályaik szerint vágtak le állatot; Tehát nam elvileg voltak vegetáriánusok, csak biztonsági okokból, hogy hátha az az állat tisztátalan. A pogány keresztyéneknek semmi gondot nem okozott ez, a zsidóknak gondot okozott és így jött elõ ez a kettõsség. Az erõs nyugodtan evett bármiféle húst, az erõtlen inkább zöldségfélét evett és ezek együtt voltak a gyülekezetben. Ebbõl feszültség támadt. Az apostol nagyon finoman fogalmaz, amikor azt mondja, az erõsek megvetik az erõtlent, lenézik, hogy ugyan te, te még itt tartasz, nem hallottál Jézusról. Az erõsebb hajlamos arra, hogy megveti az erõtlent, -így mondja Pál; a másik mondatában azt mondja, hogy az erõtlen pedig ítélkezik az erõs felett, hogy nana, azért tulságosan elszabauúltál az Isten rendjétõl, talán mégsem volna szabad ennyire szabadnak lenni.

Itt van a feszültség a római gyülekezetben és ezzel foglalkozik az apostol az egész 14. fejezetben, aztán lám, még a 15. fejezetre is átnyúlik az apostolnak a szava. Erõs és erõtlen. Testvérem, magadat hova sorolod, erõs vagy erõtlen vagy? Érdekes volna egy ilyen önmegkülünböztetést csinálni, kicsit úgy derûsen, tréfásan elgondoltam, hogy azt mondom a gyülekezetnek: Testvérem jövõ vasárnap erõtlenek ide a fal mellé, erõsek ide az ablak mellé. Önként ki-ki üljön ide, aki erõtlen az üljön ide, aki erõs az meg üljön emide. Hányan lennének ebben az oszlopban és hányan lennének abban az oszlopban? Biztos vagyok felõle, hogy ez tele volna emberekkel, itt meg alíg volna valaki; mert azt hiszem, legtöbben úgy ítélnék, hogy ó, hát én persze az erõtlenek közé tartozom, én ide ülök. Nahát, itt emelem föl a szavamat testvéreim és az Isten nevében mondom, hogy nem igaz, erõsek vagytok. Ez ma a meghökkentõ örömüzenet: Erõsek vagytok, igenis! Kicsit derûsen megint csak azt mondom, aki ebbe a gyülekezetbe jár és elbírja ezeket a prédikációkat, az biztosan erõs. Ide erõsek járnak. De azért, hogy fölöttébb el ne bizakodjunk, halljuk meg az Úr másik szavát, hogy: ti erõsek vagytok, de ti tartoztok azzal, hogy gondozzátok az erõtlenek erõtlenségét! Azt mondja tehát Isten, -csak úgy, egy kis kitérõben-, hogy mi is a prédikátornak a szolgálata, szemben mondjuk a mûvésszel vagy a tudóssal. Könnyû a mûvésznek; ahogy õ látja a világot, lefesti és úgy van, nem lehet vele vitázni; ha az a festõ rózsaszínünek látja a világot és úgy festi, nem lehet vele vitázni; neki szabad, ahogy látja. A tudósnak vigyázni kell, hogy pontos eredményeket mutasson fel. De mi a prédikátor feladata? Nehezebb mind a kettõnél. A prédikátor feladata nem kevesebb mint, hogy ideálljon és azt mondja, hogy ezt mondja az Úr. És készüljön erre a prédikációra, hogy valóban vette ezt a bizonyosságot, megbizatást, hogy ezt mondjam, testvér, te erõs vagy. Igazában lelephezhetnénk magunkat, hogy egy olcsó menekülés az, hogy ó, hát én erõtlen vagyok, engedjetek engem az utolsó sorba. Evangélium az, hogy erõs vagy, evangélium- elkötelezéssel; és légy kedves, drága testvérem, vedd most Jézustól, Jézus Atyjától, Jézus tanítványától, Pál apotoltól ezt, ahogy mondja: mi erõsek. Nem járt még Rómában Pál, mielõtt ezt a levelet írta, de szinte tudatlanul is és mégis bizonyosan betagolódik a gyülekezetbe, és azt mondja: mi erõsek, többség; mi vagyunk az erõsek és ez nem alkalom és ürügy az elbizakodottságra, a gõgre, hanem ez a több felelõsség szava, hogy erõsek, minthogy erõsek vagytok.

Na ezek után egy kicsit közelebrõl is nézzük meg, hogy kik tehát az erõsek és kik az erõtlenek. Vannak szavaim, amelyekkel jelzem mind a két lelkületet, magatartást: ez nem kizárólagos és egyáltalán nem mindent magába foglaló, de mégis három szót mondok az erõsek jellemzésére: Az erõs ember, szabad ember, az erõs ember, erõszakmentes ember; az erõs ember, szolgáló, empatikusan együttérzõ, szolgáló ember. Szabad, erõszak nélkül él ebben a világban és szolgál. Az erõtlenre is van három másik szavam: Az erõtlen az, aki mankóval jár, aki csõlátásos és akinak félelem jelzi a hítéletét.

Teljes szeretettel hordozzuk, gondoljuk át most ezeket a szavakat és részletezzük egy kicsit, aztán kössük össze. Az erõsnek az a dolga, hogy hordozza a másikat; olyan szépen mondja Pál: fogadja be, de ne azért, hogy a nézeteit bírálgassa. Tehát itt eleve megálljt parancsol nekünk Isten, amit nem tudunk mindig megtartani; a megállj parancs az, hogy befogadni és nem ítélgetni. Na, de nézzük közelebbrõl tehát ezeket! Az erõs ember, szabad ember; a maga lábán, s nem mankókra támaszkodva jár, a mga ítéletét fogalmazza meg; a maga látomását keresi; a maga személyes kapcsolatát keresi Istennel. Ennek szemléltetésére csak annyit mondok most: tegnap telefonon fölhívott vidékrõl egy férfi; régen, sok esztendõn át testvéri jó barátságban voltunk, õ ugyan katolikus, de nem zavart minket; szivesen hallgatta mikor a Bibliáról tanítottam, érdekelte õt a Biblia. Igazán testvéri, baráti kapcsolatban voltunk. Aztán közben, hogy, hogy nem, nem tudni, jehovista lett. Attól kezdve megszakadt a kapcsolatunk. Nem tudatosan szakítottunk, hanem elhanyagoltuk kölcsönösen egymást. Nagy meglepetésemre tegnap fölhívott a vidéki városából telefonon és egy kicsit olyan bátortalanul kérdezte, hogy hajlandó volnék-e szóba állni vele, mert szeretne velem beszélgetni éspedig bibliai témákról. Nyílván miszionálni akarna, de nem zavart engem; a kérdés az volt: hajlandó vagyok-e szóbaállni vele vagy nem. És hát természetesen mondtam neki: Én téged becsületes embernek tekintettelek, ha te megmaradtál becsületes embernek a jehovisták között, akkor persze, hogy szóba állok veled. Gyere el! Megegyezünk és összeteszük a hitünket, bibliai igéket; biztos vagyok felõle, én nem akarlak meggyõzni téged, hogy nincs igazad, de biztos vagyok afelõl is, hogy te sem akarsz gyorsan áttéríteni a jehovisták közé. Én szabad ember vagyok, befogadlak bármikor, becsöngetsz hozzám, leülök veled és beszélgetünk bibliai témákról.

Testvérek, a Bibliából szerintem, ismerve a meglévõ, fennálló helyzetet, ezért mondom, hogy szinte-szinte minden vasárnap fel kellene olvasni a Galata 5,1-et, ahol ezt olvassuk: "Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni." Az erõs ember, szabad ember; gondolkodik, hisz, imádkozik, szolgál szabadon. Ezt azért kell mondani, mert a másik oldalon van olyan, hogy nem szabad, ezt nem szabad. El lehet mondani, hogy vannak hívõ testvéreink akik azt mondják, hogy annál jobb keresztyén valaki, minél több mindent nem tesz. Mégegyszer: annál jobb keresztyén, minél több mindent nem tesz: Nem nyitja ki a tévét, nem olvas regényt, nem megy szinházba, nem tesz..., s még sorolhatnám minél több mindent, amit nem tesz. Hát, ezt én nem tudom elfogadni, én azt mondom, hogy szabad ember vagyok: Jézus Krisztusban minden szabad. Nagyon jól tudom, hogy minden szabad, de nem minden használ. Ha hiszem azt, hogy valaki igazán a Jézus Krisztus követésére szenteli az életét, munkálkodik az a Szentlélek, aki megmondja, hogy ezt már nem.

A második ismérve az erõs embernek az, hogy erõszakmentes. Jézus tanitványai nem használhatnak erõszakot. Azért, mert én erõs vagyok, nem erõszakoskodhatom. Pontosan ez jelenti azt, hogy erõs vagyok, hogy erõs vagyok önmagammal szemben is, erõs vagyok a szabadságommal szemben is, arra is szabad vagyok, hogy a szabadságomat megkötözzem. Annyira erõs vagyok, hogy tudok szabadságomban nem szabadon mozogni a másikra való tekintettel. Ebben az összefügésben mondja Pál apostol, hogy én mindenfélét ehetek nyugodtan, de ha együtt vagyok ezekkel az erõtlen testvéreimmel, inkább sosem eszem velük együtt közösségben húst, csak-hogy ne botránkoztassam meg õket. Szabad vagyok mindenféle étel evésére, de ha a másik az én szabadságomban megütközik, akkor ez önkéntesen elfogadni való korlátot jelent az én szabadságomban. Nem erõszakolom rá a magam hitét a másikra; Õ se erõszakolja persze reám az övét. Az erõs emberre tehát az jellemzõ, hogy nem használ erõszakot.

Harmadik jellemzõje az erõs embernek az, hogy szolgál, úgymondottan empatikusan, együttérzõen. Az erõs embernek van ereje szolgálatra. Szolgál, úgy ahogy az apostol mondja a 15. fejezet elején: "Mi erõsek pedig tartozunk azzal, hogy hordozzuk..." Ez tartozás. Olyan szépen mondja az elõzõ 13. fejezetben Pál: "Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt." Az apostol számára eldõlt a vita, tízparancsolat, Mózes, kóser szabályok, ünnepek. Az egész mózesi rendszer eldõlt az apostol számára, ebben, hogy szeresd az Urat és szeresd felebarátodat. Ez viszont tartozás, ezzel tartozunk; és senki sem mondhatja, hogy én már letudtam az én tartozásomat. Ez olyan tartozás, amit halálunkig hordozni kell, és boldogan kell hordozni, ez hozzá tartozik az erõsekhez; aki erõs az elvállalja az élethossziglan érvényes elkötelezést: szeresd felebarátodat!

Az erõtlenekrõl azt mondtam, hogy mankóval járnak: nagyon nagy tisztelettel és már elõre mondom, hogy senkitõl sem szabad elvenni a mankót, ha õ mankóval jár. Szembesítve tehát: a szabad ember két lábon jár, szabadon, mankó nélkül jár, kockázatosan jár, mert a két lábon járás esetleg inkább veszélyes az elbukásra, mintha a három lábon jár valaki. Mi a mankó? Visszatérve a római gyülekezetre, zsidók számára a mankó Mózes volt, a törvény volt. Hittek Jézusban, Jézus halálában, feltámadásában, a megváltásban, de azért ezt a mózesi törvényt, hozzuk csak be a keresztyénségbe is. Tehát ezt nevezem én mankónak, mikor Jézusban nem eléggé bízva, mózesi törvény-mankóval akarjuk alátámasztani a járásunkat. És ismét mondom, nem gyõzöm hangoztatni, ez nagyon szent dolog: talán egy másik szó jobban szemlélteti az igazságot. A kis gyereknek kell a járóka, amikor az elsõ lépéseket megteszi, vagy a szülõ fogja a kezét, vagy beteszik a járókába és abban jár. Ez kell; ez kell ahhoz, hogy kinõjön a járókából. Tehát ez a felfogásom és azt remélem, ezen nem ütközünk meg, ez olyan természetes dolog. Én is vallom azt, hogy a gyerekeinknek meg kell tanítani a tízparancsolatot és meg kell tanítani igéket és meg kell tanítani a családban viselkedés formákat; és számon kell kérni viselkedés minõségeket a gyerekeinktõl. És igenis, nagyon áldott eszköze Istennek a mankó. Csak hát, azért mégis, aki haláláig mankóval jár, az mégiscsak az - apostol úgy mondja, hogy - erõtlen. Római zsidó keresztyének azért voltak erõtlenek, mert nem tudtak elszabadulni Mózestõl és a mózesi törvényektõl.

Kinek-kinek lehet másfajta mankója. Itt a jelen világban lehet mankó, - bocsátassék meg nekem ez - Kálvin János. Áldott ember Kálvin János; csodálatos örökséget hagyott ránk, de ha valaki nem tud elszabadulni Kálvintól - hát, azóta eltelt több, mint 400 esztendõ, azóta a Bibliát is jobban értjük, a világ is megváltozott; köszönjük a Kálvin mankóját és aztán tisztelettel felnövünk a XX., XXI. század szükségleteihez. De lehet egy neves prédikátor is, egy evangelista, egy lelki gondozó mankó. Addig tart az erõm, amíg õ támogat engem. Nagy igény ez, ami itt megjelenik, hogy mankó nélkül járni. Biztosan én magam is, idõnként azt mondom, hogy gyere testvér, hadd mondjam el a gondomat, bajomat, segíts nekem. Persze, hogy kell újra és újra a támaszték, a segítség, de itt a tisztázódás kedvéért mondom, hogy erõs és erõtlen; erõs az, aki két lábon jár, olyan kapcsolata van Jézussal, hogy mindenre van erõm abban, aki engem meg erõsít; és van Istennek ilyen kegyelmi eszköze a Bibliától kezdve, az egyházon, gyülekezeten, lelki gondozón, lelki tanítón, baráton, testvéren át vannak kegyelmi eszközei, amikkel a mi erõtlenségünkben, kiskorúságunkban segít minket.

Csúnya szó az a másik is, amit mondottam, hogy csõlátás. Azt úgy értem, hogy fenyegeti a hiú embereket az, hogy csak mi. Mi látjuk a dolgot, jól látjuk a dolgot, csak mi. Mostanában különösen politikai vetületében fájdalmas ez. Régebben a vallási vetületében volt fájdalmas; luteránusok, kálvinisták, pápisták összeütközése. Régebben ez volt a téma, hogy csak mi. Most az egész áttolódott a politika síkjára; én látom jól, hogy a magyarságnak milyen úton kell járnia, csak én látom és ha te nem vagy hajlandó úgy látni, ahogy én látom, akkor te elárulod a magyart, liberális vagy, bolsevista vagy, komunista vagy, hazaáruló vagy, mert nem úgy látod, ahogy én. És bizony, ezt én csõlátásnak nevezem. Mert igenis, lehet másik úton is elképzelni a magyarság boldogulását; és ezen a területen is nagyon idõszerû volna, hogy fogadjuk be egymást. Fogadjuk be egymást, és ne tételezzük fel mindjárt a másikról, hogy õ hazaáruló, azért mert õ a magyarság holnapjáról valami mást gondol, mint én gondolok. Nincs egyedûl üdvözítõ magyar út. Ezt bizony csõlátásnak kell mondani; és ez az erõtlenség jele, ha valaki nem tudja elviselni, hogy másnak másféle látása van.

A harmadik, amit az erõtlenre mondtam, a félelem. Döbbenetes, hogy elhatalmasodott ebben a világban a félelem. És bizony szomorú az, hogyha az egyházon belül is megjelenik a félelem. Félelem; mitõl félünk? Szokták mondani, hogy 366-szor van a Bibliában az, hogy ne félj; lehet, hogy így van; ha így van akkor annál inkább ne félj! Jaj, mi mindentõl tudunk félni; itt aztán igazán nem maradunk egyszerûen csak vallásos körön belûl. Félünk a haláltól, félünk a betegségtõl, félünk a szegénységtõl, félünk a holnaptól és még sokmindentõl; ítélettõl, örök kárhozattól. Az erõs ember nem fél. És én azt mondom, testvérem, te erõs ember vagy. Ha félsz, miért félsz? Hiszen erõt adott neked Jézus és megbátorít újra meg újra, hogy ne félj.

Na, összekötöm most a két igét és így mondom el Pál apostól gondolatát. A két igét összekötöm és végül, befejezésül egy nagy evangéliumot mondok. A két igét össze lehet kötni Pál apostol szavával, nem is kell kilépni Pál apostol szavainak a körébõl. Az egyik, amit Pál apostol mond: "Mindenki legyen bizonyos a maga meggyõzõdésében." Tehát erõsek és erõtlenek együttesében ez az alapszabály: ki-ki a magáéban bizonyos legyen. Késõbb ilyen módon mondja Pál: "Boldog az, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel." Röviden, szóval boldog az, aki nem lélekhasadásban él. Ha az emberek között vagyok, akkor azt mondom igen-igen; ha magamba vagyok azt mondom nem-nem, azért mégsem. Tehát ez az alapfeltétele annak, hogy erõsek, erõtlenek szépen tudjanak együtt élni: mindenki legyen bizonyos a maga meggyõzõdésében. Legyen bizonyos abban, hogy ezt én kiharcoltam, megimádkoztam, ezt én a Bibliából megértettem, a Szentlélek így világította meg, világosította meg nekem az Isten igéjét; én ebben megmaradok. Tehát mindenki legyen bizonyos a maga meggyõzõdésében: a másik is, a hitetlen is, aki ítéli a hívõt, az erõtlen, aki megítéli az erõset, hogy miért vagy ennyire szabad, és így tovább... Szóval, mindenki magában erõsítse a maga hitvilágát. Ez az egyik.

A másik ige pedig a 15. fejezetben: "Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket." Ezt én így mondom, hogy a befogadott ember tud befogadni. Ha én átéltem azt, hogy így ahogy vagyok, szegény, nyomorult prédikátorként, Jézus befogadott és minél inkább átélem azt, hogy igen, befogadott, akkor képes vagyok befogadni. A befogadott ember tud befogadni. És ezek szinte ilyen fogaskerék-szerûen viszik egymást tovább. Mivel Jézus engem befogadott, van erõm arra, hogy befogadjam az erõset vagy erõtlent. És ha ezt átéli az ember, hogy engem az másik, aki másképp gondolkodik ugyan, de befogadott, akkor én is kapok erõt, hogy a következõ fogaskerék is megmozduljon és õ is a magáét befogadja. Ez tehát a megoldás hitem szerint erre a problémára: legyek erõs a magam hitében és abban az örömben, hogy Jézus engem, - minden méltatlanságom ellenére - befogadott. Ebben az örömben fogadjam be a másikat anélkûl, hogy ítélgetném az õ felfogását.

A mindezeknél nagyobb evangélium, amit a végére tartogatok, mert aztán ez tényleg nagy evangélium. Ez pedig az, hogy Péter erõs volt, Péter apostol kõszikla volt. Már-már nevetséges, ha a Péter Bibliában leírt történetére gondolunk. Így néz ki az erõs, ahogyan Péter csinálta? Igen! Péter erõs volt, mert a Krisztusba öltözött, Krisztusba, Krisztusra, mint fundamentumra építkezett, s így minden ide-oda hanyatlása, botlása közepette is erõs volt. Hát nem evangélium ez? Erõs vagyok, mert Krisztusban vagyok. Erõs vagyok, mert Krisztus sziklának mond, miközben homokember vagyok. Tehát ezt komolyan kellene venni, hogy ezt az Úr mondja: erõs vagy, köszikla vagy. Mert az erõ nem benned van, hanem - ahogy már idéztem is-: "Mindenre van erõm abban, aki engem megerõsít." Tehát az, hogy erõs vagyok, az azt jelenti, hogy megerõsített erõs vagyok. Majd mindjárt fogjuk énekelni a 84. zsoltárnak a gyönyörû versét: "Mennek erõrõl erõre." Ez a keresztyén ember erejének a erõtana. Erõrõl-erõre megyünk és úgy vagyunk erõsek.

Áldjon meg Isten, hogy értsük ezt, erõsek és erõtlenek és ne vessük le gyorsan magunkról ezt a kitüntetõ megbízást, megbizatást, hogy te erõs vagy. Mi erõsek, tartozunk azzal, hogy hordozzuk az erõtlenek erõtlenségét; minthogy az erõs Krisztus hordozza a mi erõtlenségünket és Õ tesz minket erõsekké. Ámen.